1. Tevel története a 18. század elejéig

A tolnai Völgység erősen tagolt felszíne az Alsó- Hidas patak körzetében már az újkőkor emberét letelepedésre késztette. Az i.e. 4. évezredben virágzó ún. lengyeli kultúra hatóköre Wosinsky Mór kutatásai szerint a későbbi Tevel falu határára is kiterjedt. Ezután az azt követő korokban sem szakadt meg az élet folyamatossága ezen a területen. A honfoglaló magyarokat is megragadták ennek a helynek az emberi életre kedvező adottságai. Nem véletlen tehát, hogy Árpádnak Tarhos fiától származott unokája Tevel tetszését is megnyerte az Alsó- Hidas patak északi oldalán fekvő, domboktól körülölelt, észak felé védett kis völgy. Lévén Szt. István nagyapjának unokatestvére, a letelepedés tehát feltehetően kb. a honfoglalás utáni időben, a 10. század első felében ment végbe.

Tevel vezér neve egykorú bizánci feljegyzésekben már előfordul, Tevel falu nevével először egy 1193-ban kelt dokumentumban találkozunk. Ebben III. Béla király megerősíti a fehérvári kereszteseket anyja által nekik tett adományozásában; az okmány felsorolja az adományozott helységeket, köztük Tevelt és Kovácsit. Tevel a középkorban tehát „villa regia”, királyi birtok. A földesurak azonban a későbbiek során változnak. Tevel többször is cserél gazdát, magyar lakossága azonban kitart a különböző viszontagságok közepette is a török uralom első fél évszázadában; 1580-ban 15 család lakja. Ezután több mint egy évszázadig nem találkozunk nevével, lakói vagy elmenekültek, vagy a portyázó végvári katonák sarcolásának estek áldozatul. De az is lehet, hogy közben Tevelt a mohácsi szandzsákhoz csatolták és az ottani török adójegyzékekről nincs tudomásunk. Végül is Tevel a 17. században lakatlan puszta hellyé válik, hacsak azt a néhány rác családot nem számítjuk lakosságnak, amely állataival vándorolva Tevelen is készített magának kunyhókat. Ezek létszáma ismeretlen, létezése a kuruc háború előtt feljegyzésekkel bizonyított, amíg 1704. januárban a kurucok Dunaföldvárnál át nem kelnek a Dunán és Tolna és Baranya megyét végig nem pusztítják, megtorlásul a rácok kecskeméti vérengzéséért.

És itt ér véget Tevel történetének időben hosszabban elnyúló – 8 évszázadra terjedő – de ismeretekben szegény időszaka és kezdődik a tanulmány tárgyát képező két és fél évszázados története a svábok 1712-ben történt letelepedéséről azok utolsó kitelepítéséig 1948-ban.

1701. augusztus 18-án kelt az a császári elhatározás, melyben az Monaszterly Jánosnak, a rác nemzet alvajdájának, Tolna megyében fekvő 12 puszta helyett adományoz; ezek Puszta Pél, Kemőcsény, Kápolna, Patlan, Kajmád, Szent Gál, Tevel, Kisdorog, Kovácsi, Zomba, Ladomány, Szárazd. Egy hónapra rá Monaszterly János Eszterházy Pál nádor előtt nyilatkozatot tesz, hogy ezeknek a puszta helyeknek fele birtoklását – közös gazdálkodás mellett – átadja jobaházi Dőry Lászlónak viszonzásul azért az anyagi és erkölcsi támogatásért, amit az neki a birtok megszerzése során nyújtott.

Monaszterly Jánosnak 1709-ben bekövetkezett halála után Dőry László, aki Bécsben az udvari haditanácsnál mint ágens – magán jogtanácsos – kiterjedt klientélával rendelkezik, magához ragadja a kezdeményezést a birtok betelepítésében, majd az évek folyamán megszerzi a puszta helyek többségét, a tizenkettőből nyolcat, Kápolna és Kajmád marad a Monaszterly család tulajdonában. Ladomány és Szárazd továbbra is közös birtok. Dőry halála idején 1720-ban egy kereken 10 ezer ha kiterjedésű egy tagban fekvő birtokot mondhat magáénak a család.

Dőry, miután telepítési kísérlete 3 rác vezetővel meghiúsul, akikkel szerződést kötött, hogy 1200 családdal benépesítenék a puszta helyeket, az akkor szokásos forrás felé fordul és gróf Károlyi Sándorral egy időben Dél - Németországból hozat telepeseket. A bevándorlók első csoportja, 40 család kb. 200 személlyel Horváth Ferenc, Dőry megbízottjának, vezetése alatt 1712. július 12-én 10 teherszállító fogat kíséretében érkezett Tevelre, miután Pozsonytól Tolnáig 5 napig hajóztak a Dunán. Tevelen és környékén nagy pusztaság volt, egy embert sem találtak. Könnyebb az akkor lakott helységeket felsorolni, mint a lakatlanokat: Tolna, Újpalánk, Szekszárd, Medina, Kisvejke, Váralja rendelkezett némi kevés lakossággal.

De nemcsak lakosság nincs, élelem sincs. Horváth Ferenc, aki 6 levélben számol be az utazás viszontagságairól Bécsben működő urának – ebből 4 maradt fenn – Komáromban 3 köböl fekete lisztet vásárolt és abból Tolnán kenyeret süttetett. Tevelre érkezve kifogytak az élelemből és Horváth egynapi lovas fogattal való járás után talált egy malmot, ott vásárolt 3 köböl búzát, egyet mindjárt megőröltetett és így másnap estére visszaérkezve kiosztotta azt, „kinek jut, kinek nem”, írja.

Augusztus 5-én indul Pozsonyból egy másik csoport bevándorló, közelebbit nem tudunk létszámáról, csak annyit, hogy a hajóért fizetett bér fele volt az elsőének, ebből tehát fele akkora létszámra gondolhatunk. És érkeznek később újabb csoportok 1712-ben, 1713-ban és 1714-ben; a Dőry család levéltárában található okmányokból az előbb említett két csoporttal együtt 188 családdal számolhatunk, akik az első bevándorlási hullám 3 éve alatt Tevelre indultak, ill. kaptak útlevelet, ez kereken ezer lelket tesz ki. Hogy ezekből mennyi települt le véglegesen? Nagyon kevés. tizenkét nappal az első csoport megérkezése után a 40 családból már csak 12 van Tevelen, írja Horváth Ferenc és folytatja, nem tudja, hányan lesznek, mire Tolnáról visszaérkezik Tevelre. Mindenesetre annyit tudunk, hogy az 1715. évi országos összeírás 48 családot talál Tevelen, mindannyi német, ez a számított 188 családnak kereken az egy negyede.

De hova lettek a többiek? Visszamentek Németországba? Ilyenek is voltak, különösen 1712 őszén, az első bevándorlási hullám kudarca után. De nagyobb része nem hazája felé vette az utat, hanem jobb körülmények közé, amint Horváth is írja, „elmennek más szárnya alá”, más kenyéradót keresnek maguknak. Az 1712-15. években a szekszárdi anyakönyvekben szép számmal szerepelnek német nevek, holott Szekszárdra nem indult és nem érkezett bevándorló csoport. De a bevándorlók továbbvonulásán nem is csodálkozhatunk, ha Wamsler János teveli bírónak 1714. december 28-án Dőrynek küldött kétségbeesett levelét olvassuk, amelyben a telepesek nélkülözéseiről, éhezéséről ír. Ugyanakkor 1713-ban Dőry már magángazdasággal, allódiummal rendelkezik „szép és drága marhákkal”.

Mi indította el, mi késztette ezeket a hatalmas embertömegeket arra, hogy útra keljenek? Az egyéb fennforgó okok – francia-osztrák háború – mellett elsősorban a túlnépesedés Németországban, a megélhetési nehézségek. Tehát először a szegényebb népcsoportok kerekedtek fel, de már az első időben érkeztek jobb módú elemek is. Ezeket nem az éhség hajtotta, hanem a vállalkozó szellem indította el útjukra. A kivándorlók sorsuk jobbra fordulását várták ettől a lépéstől. Olyan személyek is, mint Dőry hírneves toborzója Felbinger Ferenc éveken keresztül a kivándorlás gondolatával foglalkozik, a teveli tiszttartói állást célozza meg, de hát a jövedelmi eltérések a két országban, Magyarországon és Németországban pénzben kifejezve hasonlók voltak, mint a mostaniak.

Mindenesetre a „batyus” elmélet, ti. azt, hogy a bevándorlók koldusokként csak egy batyuval érkeztek, egyszer és mindenkorra sutba kell dobni. Hacker Werner német történész nyolc kötetben kb. 40 ezer délnémet kivándorló személyi és vagyoni adatait gyűjtötte össze. Ezeknek a jegyzékeknek és a magyarországi adólajstromoknak az összevetése alapján sikerült az idő egyeztetésével a 18. században a Tevelen letelepültek közül 66 személyt azonosítani: ebből 36 egyén, illetve család vagyontalan volt, úgyhogy az egyébként hazájukban kötelező elbocsátási díjat, a manimussziót sem kellett kifizetniük, 30 egyén, illetve család pedig 4539 rajnai forint kézpénzt hozott magával, vagy kapott örökségként átutalva. ezért az összegért 413 ökröt lehetett akkoriban venni. És ez a Tevelre bevándoroltak csak egy részének és az országban letelepültek csak egy kis hányadának a devizabehozatalát képviselte.

De hogyan találtak ezek a bevándorlók pont Tevelre, illetve hogyan kerültek kapcsolatba Dőry-vel? A telepítés kérdésével foglalkozó történészek általában túl nagy jelentőséget és túl korai szakaszban tulajdonítanak a toborzásnak. Pedig toborzásra tulajdonképpen nem is volt szükség, legalábbis a kezdeti szakaszban nem, a 17. század végén és a 18. század elején. Németország túlnépesedéséről már volt szó. Nem mint okot, de mint elindító tényezőt kell I. Lipót 1689. évi kitelepítési pátensét megemlíteni, mely mindennemű nemzetbeli és vallású egyén számára lehetőséget nyújt a Magyarországon való letelepedésre. A kuruc háborút lezáró 1711. évi szatmári béke, ennek az eseménynek a kihirdetése Dél-Németország szószékeiről, majd VI. Károly császárnak III. Károly néven 1712. májusban Pozsonyban magyar királlyá való koronázása a méreteiben a továbbiaktól ugyan lemaradó, de hevességében azokat túlszárnyaló kivándorlási hullámot indította el Dél-Németországból. A szervezetlenség miatt, mely részben a kivándorlási célpont hiányában is kifejezésre jutott, ez a bevándorlási hullám inkább kudarccal, mintsem sikerrel végződött.

Forrás : Eppel János tanulmányából.